Sokat gondolkodtam, hogy Húsvét alkalmából miről is írjak. Mentek a napok, és csak kavarogtak a fejemben a témák... Merthogy itthon maradtunk, már 4 hete vonultunk el országszerte otthonainkba, és egyre fogyatkozó türelemmel, illetve az elmaradt Ünnep miatti hiányérzettel próbáljuk megszokni a bizonytalanságot. Ami amúgy teljesen normális, a biztonság csak illúzió, de erről majd egy másik posztban, hosszabban :)
Közben megnéztem az Unorthodox című mini-sorozatot, amit imádtam, óriási élmény volt betekinteni egy ultra-ortodox, ráadásul magyar gyökerekkel rendelkező kultúrába. A Netflix okosan fel is dobta utána a Shtisel című sorozatot, gondoltam, hajrá, szeretnék még többet megtudni a zsidó kultúráról.
És ahogy az elmúlt két hétben végignéztem a két évadot, rájöttem, hogy ez a sorozat le is fedi, amit a mostani helyzetben érzek, gondolok, és szeretnék közvetíteni. A MásMunka alapelvei a másik ember tisztelete, az elfogadás, a slow-life, és önmagunk folyamatos fejlesztése, amelyekről ebben a csodálatos sorozatban mind szó esik.
Maga a sorozat Jeruzsálem egyik ortodox zsidó közösségében játszódik, története a girbe-gurba utcákban, kopott házakban élő emberekről, illetve egy nagyobb családról, a Minsk-ből generációkkal ezelőtt Izraelbe költözött, ortodox Shtisel famíliáról szól. Egy darabig azt hittem, hogy a főszereplő, a fiatal, tehetséges festő, Akiva története áll a középpontban, aztán lassan rájöttem, hogy nem: a család minden tagjának történetét nyomon követhetjük, és együtt az egész rajzolja ki a nagy képet.
És hogy mi az, ami miatt ennyire megfogott a film? Hát, elsősorban a lassúsága: az internet és okostelefon nélküli világban lassabban folyik az élet, van idő átérezni egy-egy élethelyzetet, rácsodálkozni a világra. Aztán az is csodálatos, ahogyan a szereplők között igen kevés szó esik: a párbeszédek egy része vallási példázatok elmeséléséből áll, a másik része roppant szűkszavúan, lényegre törően zajlik. Sok minden nem kerül kimondásra, és mégis, megvan az egymás iránti figyelem, a nehéz élethelyzetekben a másikra való odafigyelés, a segítés szándéka.
A szereplők élete pedig bármilyen egyszerű, hétköznapi és unalmas, vesz olyan fordulatokat, amelyektől csak néz az ember, és idő kell, mire kiderül, hogy mi miért is történt. Kivéve, amikor nem derül ki: például máig nem tudom, meghalt-e az idősotthonban a halálos betegséggel küzdő, öngyilkosságon gondolkozó Shoshana néni, vagy mi lett a nagymamával, miután eltaxizott a tengerpartra és ott rejtélyes módon meghalt. Akiva az egyik kedvenc karakterem, a végtelenül jó szívű, rabbinak tanult, de festővé vált, magának való fiatalember, aki keresi az igaz szerelmet, társat, mindeközben folyton fura dolgokba keveredik és hagyja, hogy mások befolyásolják - míg a sorozat végére a sarkára áll, és végre felnő a rá szabott feladathoz. A másik kedvencem Giti, az öt, majd hat gyermekes anya, akinek a házassága romokban hever, és mégis, szép lassan újra tudják építeni azt. És persze Shulem, az Öreg, a nyájas, magának való rabbi, aki özvegyen maradva próbál a maga csendes, derűs módján túlélni. Hihetetlen jelenet, amikor égőcsere közben leesik a székről, és mivel nem tud felkelni, a földön fekve, egy doboz cigarettát elpöfékelve várja, hogy valaki megtalálja.
Mindeközben magával ragadó maga a kultúra, a mindennapi apró szokások, amelyek keretet adnak ennek a közösségnek: az ételért minden alkalommal köszönetet mondanak, elköszönéskor mindig a "vigyázz magadra" hangzik el, a másik ember iránti tisztelet a legfeszültebb helyzetben is jelen van... És bizony, bennem tisztelet ébredt az iránt a kultúra iránt, és most már jobban értem, hogy miért nem követi a már nagyon fertőzött, Jeruzsálemi ortodox közösség a kijárási tilalom szabályait...
És mi mást is tehetnénk most, a #maradjotthon idején? Belassulunk, megéljük a pillanatokat, apró szokásainkkal keretet adunk a csordogáló mindennapoknak, odafigyelünk egymásra, a közösségünkre, és vigyázunk magunka, ezáltal egymásra is.
Vigyázzatok Ti is magatokra!
